A közösségi alapítványokért.

A civilek civilizáljanak! - interjú Sebestény Istvánnal

Közgazdász, szociológus, demográfus, történész és politológus. Köveket gyűjt, hazavitt egyszer egy 28 kilósat is. A civil világ egyik leginkább avatott hazai szakértője. Úgy véli, a civilek úgy szövik át életünket, mint ahogy az egyes ember életét mindennapi készségeink - csak a hiányuk tűnik fel, de az nagyon. Sebestény Istvánnal, a KözösALAPON program anyaszervezete, a Civitalis Egyesület elnökével beszélgettünk, aki értünk úszik a Swimathonon.

Miért végeztél ennyi egyetemet és miért ilyen sorrendben?

Soha nem tudtam, mi is akarok lenni, a középiskolában ugyanúgy érdekelt a fizika, a földrajz, de a filozófia is és persze főleg a történelem. Aztán egy szociológiai tábor hatására elhatároztam, mindenképpen szociológus leszek, és társadalomkutató. Adta magát a Közgáz, ott volt lehetőség másodszakként szociológiát felvenni, és mivel nyelveket akartam tanulni, külgazdasági főszakra mentem. Így 1988-ban közgazdász-szociológusi diplomát kaptam, bár az előbbi területen sosem tevékenykedtem.

Emellett viszont mindenáron szerettem volna történelmet hallgatni, de kiderült, ha nincs tanári végzettségem, másoddiplomásként nem jelentkezhetek az ELTE-re, csak ún. „egyéni levelezőként”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy 25 évesen ugyanolyan felvételit kellett ismét tennem, mint az érettségizőknek, és utána egyszakos nappalisként velük együtt végigcsinálni a teljes tanrendet. Ezt meg is tettem, de –megelőlegezve a harmadik kérdést – éppen az abszolválásom tájékán kerültem (vissza) a KSH-ba, ahol elkezdtem immár negyedszázada tartó civil/nonprofit-ügyi ténykedésemet, és ez annyira lefoglalt, hogy lettem arról, nekiálljak egy szakdolgozatnak.

Ezután a hivatalban lehetőség nyílt beiratkozni egy kétéves demográfus-képzésre, amelyet a KSH az ELTE-vel közösen szervezett. S miután egyrészt érdekelt a téma, másodrészt addigra több történeti-demográfiai kutatásban is részt vettem, harmadsorban pedig mindig is úgy gondoltam, hogy a világképlet megoldásához demográfiai tényezőket is figyelembe kell venni, nem hagytam ki az alkalmat, és 2000-ben meg is szereztem a felsőfokú képesítést. Éppen ekkor kerestek meg az ELTE-ről, hogy lassan „lejár” a szakdolgozat-leadási határidőm, nem óhajtom-e mégiscsak letenni az államvizsgát. Először nagyon nem fűlt hozzá a fogam, de családom rábeszélt, ne hagyjam veszni azt sok évnyi tanulást, vizsgázgatást, így 2002-re végül megszereztem harmadikként a bölcsészdiplomát is. Ekkor elhatároztam, hogy tizenegynéhány évnyi egyetemezés és százvalahány vizsga letétele után 40 évesen többet sose.

No, de eközben Magyarországon is átalakult az egyetemi rendszer, jöttek ki a doktori iskolákból a harminc év alatti fiatalok, a legtöbb egyetemen már PHD-hoz kötötték a külsős oktatási tevékenységet is, emellett számos ösztöndíj, pályázat feltétele is a doktori fokozat megléte lett. Itt nem számított, hány diplomája van az embernek, ha ezen a területen meg akart maradni, tanítani akart, akkor irány a doktori iskola. Így 2007-ben jelentkeztem és felvételt is nyertem a Pécsi Egyetemre, ahol végül 2011-ben politológiából megszereztem a doktori fokozatot.

Hát ennyi. Még gondolkoztam, hogy esetleg egy jogászi végzettség jól jönne így a folyamatos metamorfózison átmenő civil szabályozórendszer követéséhez, de azt mondták, orvosi eset vagyok, viszont oda már végképp nem jelentkeznék…

Miért gyűjtöd a köveket,ásványokat és melyik darabra vagy a legbüszkébb?

Visszakérdeznék, te miért nem? Ez nagyon könnyű hobbi, persze a cipeléseket leszámítva. Kő mindenütt akad, hol több, hol kevesebb, nálunk a kertben és lakásban mondjuk inkább az első a jellemző. Azért ez a nyugalom jelképe, nálunk kő kövön marad – persze a családom halk, de elismerésre érdemesen erélytelen tiltakozása ellenére is.

Lássuk az előnyöket, nem kell őket locsolni, nyírni, sétáltatni, etetni, levágni, befőzni (bár speciel kőlevest már készítettem), és mégis a mindegyik a természet egy kis darabja. A legtöbbjük saját gyűjtés, de ismerőseim tudják, hogy engem a legkönnyebb megajándékozni, bárhonnan is jönnek, egy kavics mindig befér a zsebbe, bőröndbe. Nem lajstromozom őket, az én világom egy igazi multi-kulti kő-zeg, itt békésen elvan bármilyen identitású, formájú, méretű, színű egyed. Sokra lehetnék büszke, de persze a nyerő a kertben lévő 28 kg-os csöppség, amelyet a Bükkben találtam egy kirándulás során, ott várt rám, és nem volt szívem ott hagyni, csak a gond az volt, hogy a parkoló kb. három km-re volt lefelé. Úgy néhány száz méter után, mikor a többiek már eltűntek a horizont alatt, megfordult a fejemben, hogy elválnak útjaink, de aztán arra gondoltam, ha leviszem a kocsiig, életem végéig sztorizhatok róla - hát most is ezt teszem. És persze az sem utolsó dolog, hogy az idős őslakos szomszéd rokon nekem adta a hajdani kútásás során előbukkant legnagyobb pestújhelyi kavicsát (7 kg-os), nekem, a betelepült zuglóinak. Egyébként a „litománia” létező, ám nem elismert gyógyíthatatlan kór, az összes beteg előbb-utóbb sírkő alatt végzi.

Mikor és hogyan szerelmesedtél bele a civil ügyekbe?

Mint említettem, 1992-től foglalkozom hivatalból civil/nonprofit statisztikával, de mindez önmagában nem sokat ér, ha az eredményeket nem arra használjuk fel, amire valók. Ez egy leíró tudomány, de nem elég valamit leírni, a jelenségeket értelmezni is kell. A rendszerváltást követően az újjászülető civil szektor – amelyet joggal nevezhetünk a civil társadalom intézményesült részének – elindult a fejlődés útján, magán viselve ennek minden gyermekbetegségét.

A szemünk előtt zajlott le a „harmadik szektor” társadalmi beilleszkedése és elismerése úgy, hogy sokszor ezt maguk a civil szféra szereplői sem vették észre, és a ténylegesen jelentkező működési problémákat érzékelve, ám sokszor teljesen félreértve, szélmalomharcokba keveredtek egymással, a hatalommal, politikával, és rengeteg feles energiát öltek önmaguk igazolására, a önön pozicionálásukra, pedig sokszor erre már nem is volt szükség. Nehezen ment az elszakadás, a saját lábra állás, az állami menázsi és a harcos kiállás közötti hezitálás. Hosszan lehetne folytatni a történetet, röviden, a kamaszkorba cseperedett civil társadalomnak meglátásom szerint nagy szüksége volt az önbizalomra, melyet éppen a kutatásuk során szerzett információk feldolgozásával, közzétételével lehetett növelni. Én ebben találtam meg a szerepemet a hivatali tevékenység mellett, illetve azon túl.

Saját egyesület létrehozásával, fenntartásával, pályázatírással stb. belülről is volt/van szerencsém látni és érzékelni azokat a problémákat, amelyeket a nagy számok nem mindig mutatnak meg, sőt néha el is rejtenek. És valamennyien civilek vagyunk, hiába is próbálnánk belőlük valamilyen elkülöníthető kasztot meghatározni, mindennapi életünkben ezer láthatatlan szállal kötődünk ehhez a világhoz, a mi világunkhoz. Olyan ez, mint a mindennapi készségeink, csak a hiányuk tűnik fel, de akkor nagyon. Így jó az, ha vannak olyanok, akik erre azért folyamatosan felhívják és ráirányítják a figyelmet. Na, hát ezért. Is. És, ahogy mondani szoktam, a politikusok politizáljanak, a civilek civilizáljanak. Meg néha ússzanak.

István is gyűjt a magyar közösségi alapítványoknak a Swimathonon; itt lehet az úszását támogatni.

A Swimathonról és a KözösALAPON szerepéről részleteket itt talál.

<< Vissza

KÖZÖSALAPON

Elérhetőségeink:
1053 Budapest, Szép utca 3.
kozosalapon@kozosalapon.hu
0670-398-4517
facebook.com/kozosalapon

A KözösALAPON program a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány programja. Alapítványunk részt vesz a MagNet Bank segítő bankkártya programjában. Bankszámlaszámunk: 16200106-11617026